"Figyelem, figyeelem!
Csak az jöjjön, aki bírja,
aki tudja, hogy végigcsinálja.
Csak az jöjjön, csak az jöjjön.
Csak az jöjjön, aki bírja,
aki tudja, hogy végigcsinálja.
Csak az jöjjön, csak az jöjjön. "

Presser Gábor

Évek óta kacérkodom a gondolattal, de mindig elvetettem; valami közbejött. Egy megcsalatás, egy válás, egy új férj, egy gyerek, egy új munka, egy szerető, egy másik gyerek, megint új szerető, öregedés. Mára meg elértem az inflexiós pontot: ki kíváncsi egy erősen középkorú nő megéléseire, tapasztalataira, kudarcaira? Pláne, ki hiszi el, hogy mostanában sikerei is akadnak. Kit érdekelek?

Aztán tegnap - TEGNAP! - leültünk egy ifjú hölggyel beszélgetni egy kávé mellé. Persze, egész más volt a téma, aztán csak oda lyukadtunk ki, ahová mostanában mindig, minden nővel, akit egy hangyányit is beavatok abba, hogy mivel foglalkozom mostanság.

Szinte rendre ugyanazok a kérdések törnek fel, és én becsületesen megpróbálom megválaszolni azokat. Persze beleélem magam a beszélgetőpartnerem helyzetébe, magyarázok, gesztikulálok. Százszázalékosan odafigyelek minden rezdülésére, mert nem mer megkérdezni mindent. Gyakran magam teszem fel helyette a "Kérdést". Néha ott kering a levegőben a ki nem mondott történet, ami annyira személyes, intim és magánjellegű, hogy órákba telik, mire - többszöri nekifutásra - beavat. És nem én vagyok kíváncsi, neki kell elmondania, kibeszélnie; szüksége van egy ismeretlenre, akiben Isten tudja miért, de megbízik, mert érzi, hogy amit neki elmond, azzal nem él majd vissza senki.

És jön a megkönnyebbülés. Egy leheletnyi remény. Néha csak a vigaszág: jól tudjuk mindketten. Mégis nyugvópontra juttatunk egy problémasort. A fásultság és megszokás, átminősítve "elfogadásnak".

És gyakrabban a konkrét felcsillanás:

"- Miért ne? Elég bátor vagyok hozzá, vagy nem?"

"- Naná. Most akarod, vagy nem? Te döntesz. De ha úgy döntöttél, hogy akarod, akkor nem futamodsz meg, igaz? Velem jössz? Végig?"

Nem ígérek semmit. Sem bölcsességet, sem azonnali javulást, hát még megoldást. Minden párkapcsolat más, azt sem tartom kizártnak, hogy ha követsz, még rosszabbra fordul a sorsod, és a csalódások arra sarkallnak, hogy meghozd a "Döntést". De ha úgy érzed, hogy nincs már vesztenivalód, mert szétfeszít a belsőd, hogy nem uralod a megnyilvánulásaidat, hogy tudod pontosan: nem jó ami, ahogy csinálod. Akkor? Velem tartasz? Csak egy rövid szakaszon, de elkísérsz?

Az ifjú hölgy - akivel annyira belelendültünk a beszélgetésbe, hogy hiába próbáltam kontrollálni az idő múlását, még azt sem vettem észre, hogy másfél órával azelőtt megállt az órája - végül azzal a megállapítással állt fel az asztaltól, hogy ezeket a gondolataimat magamnak megtartani a női populáció ellen elkövetetett bűn. Írjam már le az Isten szerelmére! Áááááááááááá. De-de! Le kell írni. Meg kell osztani a többiekkel! Ugyan. Muszáj, nincs annyi időd, hogy egyesével elbeszélgess velünk. Ez igaz. Blog? Miért nem egy blog? Blog? Kézenfekvő, nem? De.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.